2017. jún 06.

(Hogyan) Beszéljünk a gyerekekkel a halálról?

írta: syeszter
(Hogyan) Beszéljünk a gyerekekkel a halálról?

funeral-1860298_640.jpgA halál egy nap kopogtatott a családunk ajtaján. Végül észrevétlenül surrant be. Senki nem tudta, hogy már bent van, és megkezdte alattomos munkálkodását. Amire észrevettük, már késő volt. Késő, hogy bármit tegyünk ellene. Késő, hogy megállítsuk, és visszafordítható legyen az általa okozott kár. Lassan, alattomosan leépített és megsemmisített egy életet. Mi pedig csak nézhettük nap-nap után, ahogy fogy, ahogy egyre többet vesz el a szerettünkből, míg egy májusi hajnalon végleg magával nem vitte őt. Élt 56 évet. Hosszú súlyos betegség után itt hagyott bennünket.

De mit mondjunk a gyerekeknek? Nekik, akik még csak nem rég érkeztek erre a világra. Nekik, akik még nem értik, hogy aki megszületik, az egyszer meghal. Ha akarjuk, ha nem. Nem tudhatjuk, kinek mennyi van, kinek mikor jön el az utolsó perc. És aki egyszer meghal, az soha többé nem jön vissza. Ezt hogy mondjuk el, úgy, hogy ne rémüljenek meg?

A nővérem kislányai két és fél évesek voltak, amikor meghalt a dédi papájuk és pár hónap múlva a nagymamájuk. Felfogták, hogy nincsenek többé. Sosem felejtem el, amikor a temetés után nem sokkal az egyikük ült a tesóm ölében, és zokogva követelte, hogy ígérje meg neki, hogy ő sosem fog meghalni, és őt sosem fogja itt hagyni azért, mert meghal.cemetery-2246071_640.jpgÉn 7 éves voltam, amikor először szembesültem azzal, hogy az emberek meghalhatnak. Reggel mentem az iskolába, és az egyik osztálytáram ott ült a tábla alatt a dobogón, és nagyon sírt. Éjjel meghalt az apukája. Nem egészen értettem, de emlékszem nagyon sajnáltam őt. Az apukáját a dédnagymamámmal egy napon temették. Az osztályfőnököm felajánlotta nekem, hogy válasszak melyik temetésre akarok menni. A mai napig nem értem ezt a felajánlást. A családommal mentem a dédi temetésére. A szertartás alatt Anya húgának az anyósa vigyázott ránk a templom hátuljában. Még mindig emlékszem arra a templomra. A temetőben már Anya mellett álltam, aki nagyon sírt. Nem értettem, miért sír. És hiába kérdezgettem tőle nem válaszolt. Azóta már tudom, de magamtól kellett rájönnöm.

A nagymamám 14 éves koromban halt meg. Akkor értettem meg, mindenki meghal. A mama, aki velünk lakott, ott volt minden napunkban, egyszer csak rákos lett. A kórházban az orvos felajánlotta a szüleimnek, ha haza szeretnék vinni, akkor még ma vigyék, mert már holnap lehet, hogy késő lesz. Nekünk erről nem beszéltek. Én pedig úgy örültem, hogy a mama haza jött a kórházból, és végre újra otthon lesz. De napról napra rosszabbul lett, egyre többet feküdt napközben, aztán már fel sem kelt. Otthon halt meg. Ott voltak vele a gyerekei. Amikor elment, Anya bejött a nővéremhez és hozzám a szobába, felébresztett minket, és megmondta, hogy most halt meg. Reggel, amikor felkeltem, ott feküdt letakarva a nappaliban. Kimentem gyorsan a konyhába. Nem sokkal később jöttek érte és elvitték. Még ma is hiányzik! De mégis olyan természetes volt, hogy ott élt, ott volt mindig, és ott is halt meg.

Ma már csak kórházban lehet meghalni. De miért? Azért, hogy ne zaklassuk fel a szeretteinket?

Lassan megszokjuk, ahogy felnövünk, hogy ez is az élet része. Hol ennek, hol annak halljuk a halálhírét. De most, hogy olyan ment el, aki a gyerekkorom része volt, aki volt mindig, amióta az eszemet tudom, tiltakozik bennem ez ellen a tény ellen minden! Amikor Anya hívott telefonon, és mondta, hogy beszéltek az orvossal, már csak napok vannak hátra, legszívesebben üvöltöttem volna, hogy nem halhat meg! Nem engedem! Nem akarom! Istennek muszáj csodát tennie, nem halhat meg! Még nem! 56 évesen nem lehet meghalni! Imádkoztunk érte hónapokon át, hogy Isten tegyen csodát és gyógyítsa meg. Majd azért, hogy Isten tegyen csodát, és mielőtt elmegy, ismerje meg őt, hogy a Mennyországba juthasson. A férjem lelkész, legszívesebben követeltem volna tőle is, hogy tegyen valamit, mégis csak Isten szolgája! Akadályozza meg ezt a halált, mert én nem akarom. És végül többet tett, mintsem elképzelni tudtam volna akkor. Eltemette Őt!cementerio-948048_640.jpg

Senki sem hozta magával a gyerekekét a temetésre, gondolom azért, hogy ne lássák! Miért féltjük ma gyerekeinket ennyire a temetéstől? Tudják, hogy az életnek egyszer vége van. Tudják, hogy meghalt, akit mindannyian úgy szerettünk.

Noel ott volt. Talán csak azért, mert nem tudtam kire bízni. De nem mondtam neki semmit. Úgyis túl pici még ahhoz, hogy megértse, a hangulat, mindannyiunk hangulata így is hatott rá. Vigasztalt bennünket, mindig azt, aki éppen sírt. Mindig meglep, mennyire érzékeny a körülötte zajló eseményekre, és a maga módján próbálja megoldani a dolgokat. Sajnos ő nem ismerhette elég jól a keresztanyámat. Számára még ez a veszteség nem jelent semmit. De mi lesz, ha ő nem lesz olyan „szerencsés” mint én, aki viszonylag későn találkoztam a halál valódi súlyával? Mi lesz akkor, ha még nagyon kicsi lesz, amikor elmegy egy nagyszülő, vagy bárki, akit ismer és szeret? Akkor mit mondok majd neki? Vagy én is hagyom, hogy majd magától rájöjjön, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani? A gyász fájdalmát nem érti, aki még sosem élte át. De ha egyszer átéljük, soha többé nem felejtjük el.

Mint keresztény, valóban csak abba tudok kapaszkodni, hogy egy nap újra találkozunk a szeretetteinkkel. Addig pedig valahogy Isten ígéretéből erőt merítve éljük tovább a mindennapokat! 

Ez egy cikk sorozat első része, hamarosan konkrétumokkal jön a folytatás!

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Szólj hozzá

halál gyász temetés veszteség gyerekekkel gyerek idő Eszti-téka