Hetek óta minden napra jut egy komoly beszélgetés a kisfiammal Noellel. Igyekszem felkészíteni mindenre, és az ő kis értelmének, nyelvének megfelelően átbeszélni mindent, hogy tudja, mi vár rá, ránk.  Hiszen egy csapásra minden megváltozik! Pár napon belül érkezik a kistestvére, majd körülbelül a születéséhez képest egy hónap múlva költözünk. És ennek az átbeszélése, megértése számára egy hosszú folyamat, ami nem megy végbe egyik napról a másikra. Neki idő kell, hogy megeméssze a hallottakat, és van, hogy csak napok elteltével teszi fel a kérdéseit, amik a kis lelkében zajlanak. Sokszor a játékából tudom meg hol tart, amikor a mackóval beszélget, és kéri, hogy „Ne menj kórházba mackó!”.

1. A költözéssel kapcsolatban azóta készítem, amióta tudjuk, hogy megyünk:

Februárban tudtuk meg, hogy ősszel költözni fogunk. Nem sokkal ez után el is kezdtünk csomagolni, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen pakolni, amikor a terhesség vége felé már nem tudok mozogni, vagy ne az újszülött körül legyen a felfordulás. Noelt, természetesen, amibe csak lehetett, bevontam, és minden doboz elpakolásánál megbeszéltük, hogy költözünk, és azért csomagolunk, mert viszünk magunkkal mindent. Jártunk közösen az új helyen, az új házban. A falu játszóterén tölthetett egy délutánt, így tudja hova megyünk. Tetszett is neki a gondolat! Azt hittem, sima ügy lesz, amikor megérkeztek az első kérdései: „Mi lesz a házikónkkal? Anya, ugye nem költözik a házikónkba más, akkor mi nem tudunk vissza jönni! Ugye a homokozómban nem fog más játszani! A Nénikért, Bácsikért visszajövünk? Ők miért nem költöznek velünk?” Egyik nap örül, s várja, hogy mikor megyünk már, a másik nap minden idegszála tiltakozik a költözés ellen! Erről még sokat kell vele beszélgetnünk, de a haladás látszik, még ha nem is annyira látványos egyenlőre.

2. Anya kórházba fog menni, mert születik a kistestvéred

Ez volt számára a legijesztőbb, és ami ellen a leginkább tiltakozott. Ismerve az előzményeket, érthető teljesen, viszont ebben értük el a legnagyobb előrelépést! A kistestvére születésével kapcsolatban is elkezdődött a beszélgetés, és nyilván ezt a kettőt összekapcsoltuk.  Arra a kérdésre, hogy miért kell kórházba mennem, amikor érkezik a baba, számára teljesen elfogadható válasz volt, hogy azért, mert anya is és a baba is így lesz a legnagyobb biztonságban. De azért nem volt ez ennyire egyszerű. Napokon át szóba hozta, miközben legörbült a szája széle: „Anya, ne menjél kórházba!” És így minden nap újra és újra átbeszéltem vele, hogy szokja a gondolatot. Anya újra kórházban lesz. Egyszer csak váratlanul megtört a jég! Ő kezdeményezte azt a beszélgetést, és elmesélte nekem, hogy miért kell kórházba mennem, és ő hol lesz addig, amíg a baba megszületik, mit fog csinálni, és amíg bent leszek a babával, ő apával minden nap bejön meglátogatni bennünket! Én meg csak álltam, és hallgattam, és nem hittem a fülemnek, hogy ez mennyire a helyére került benne!  Pár nap múlva, miközben főztem, odajött és közölte: „Anya, a babát be kell vinni a kórházba, hogy megszülethessen.”  Már ő is türelmetlenül várja, nem csak én! Azt hiszem, ezt a pontot kipipálhatom!

Most már csak attól félek, hogy nehogy ne legyen VIP szoba az osztályon, különben nem engedik be hozzám, és ezt nem tudom, hogyan fogjuk akkor túlélni! De erről nem akarok vele beszélni. Bőven elég, ha ettől csak én félek…

3. Anya a babának is az anyukája lesz

 A minap Danival, a férjemmel, amikor átöleltük egymást, Noel szokása szerint közénk furakodott. „Anya! Ne apát öleld át, nem apának vagy az anyukája, hanem nekem!” És akkor tudatosodott bennem egy új gondolat: beszélnünk kell arról, hogy ha a baba megszületik, anya már nem csak az ő anyukája lesz, hanem a babáé is! Újabb szájlegörbülős beszélgetés következett kettőnk között. Az, hogy apa az apukája lesz, az rendben van, de egyelőre anyán nem akar osztozni!

4. A baba kicsi és magatehetetlen lesz

Minden nap előáll egy kérdéssel a babával kapcsolatban. Azt már tisztázta velünk, hogy ha sír majd, ő ölbe veszi és megvigasztalja, és az autóban majd ő ül mellette és fogja a kezét. De azért a féltékenység csírái is megjelentek. „A baba az én játékaimmal nem fog játszani.” Mondtuk neki, egyelőre semmivel nem fog játszani, mert ő arra még nem képes. Csak feküdni fog, aludni, sírni, és cicizni. Bár ő már nagyon szeretné etetni, de az etetőszékét sem adja neki. Ezt is tisztázta velünk nem túl rég, hogy a baba abba nem ülhet. Mondtuk, a baba még nem fog tudni ülni, amire pedig szüksége lesz etető székre, addigra ő már nem fog beleférni abba a székbe. De a legaranyosabb az volt, amikor rácsodálkozott: „A baba nem tud szaladgálni?!” „Így igaz - mondtam neki –, csak akkor, ha már nagy lesz.” Azt hiszem, kezdi felfogni, hogy egy magatehetetlen kisbaba érkezik közénk, aki fejlődik majd, és egyre több mindent fog tudni, amit az elején még egyáltalán nem tud.

És tegnap este, amikor arról beszélgettünk vele, hogy ő is anya pocakjában fejlődött, ahogy a baba, és ő is onnan bújt elő, egyszer csak megkérdezte: „Anya, hogyan bújtam be a pocakodba?” Jót mosolyogtunk, és elmeséltük neki, hogy ő a pocakomban keletkezett, nem létezett előtte. Ott jött létre, ott fejlődött, és onnan indult el az élete, ahogy most a babáé, aki pár nap múlva a pocakomból érkezik meg közénk.

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!