Ki ne hallott volna már az anyóssal való problémáról. Számtalan vicc főszereplője az anyós, és mint tudjuk, minden viccnek van valóságalapja. De mi áll ennek az ellentétnek, vitának, konfliktusnak valóban a hátterében? Erre keresem a választ és a megoldást, természetesen a teljesség igénye nélkül!

Egy nő életében 3 különböző élethelyzet van az anyóssal kapcsolatban.

Az első állomása az életünkben, amikor gyerekek vagyunk. Bár nem aktívan érint bennünket az anyós probléma, hiszen nekünk nevezetesen ő a nagymamánk, de passzív módon jelen vagyunk, és nem mindegy, hogy élvezője vagy elszenvedője vagyunk-e a szüleink, és anyósaik kapcsolatának.

A második állomás, amikor találkozunk álmaink társával, és összekötjük vele az életünket. Majd hirtelen menyek, vagy vők leszünk, és egy anyós boldog vagy boldogtalan tulajdonosai

A harmadik állomás pedig, amikor a fiaink, és/vagy lányaink kirepülnek, találkoznak a vágyott társsal, összeházasodnak, és hirtelen anyós vagy após szerepben találjuk magunkat. De milyen anyós, vagy após lesz belőlem? Ez itt a kérdés. És ez az én életemben is még csak a jövő. Bár az én jó példám az apai nagymamám, akire majd hasonlítani akarok nagymamaként és anyósként is egyaránt.

Korom alapján a második állomáson vagyok. És bizony nem egyszerű!

Mik a nehézségek?

Minden családban mások a szokások.

Minden családban mások a hagyományok.

Minden családban máshol vannak a határok

Minden családban más a kommunikációs stílus, más-más kommunikációs csatornákat használnak.

Minden személynek máshol vannak az én-határai

Minden családnak van egy múltja, ami hatással van a jelenünkre és magunkkal visszük a házasságunkba is.

Rengeteg sérelmet hordozunk magunkkal gyerekkorunktól kezdve. Ha nem tudjuk letenni a sérelmeinket, akkor egyre nagyobb zsákot cipelünk magunkkal, amivel megnehezítjük magunk és a környezetünk életét is.

Mi történik, miután megköttetik a házasság, azaz két család egyesül

Semmi. És itt kezdődik a baj. A két fiatal boldog, tervezgeti az életét, és a családtagokkal való interakciók során egyre több konfliktushelyzetben találja magát. Jó esetben a fiatalok maguk eljutnak odáig, hogy megbeszéljék a közös kereteket. Hogy mit szeretnének ők? Melyikőjük mihez ragaszkodik, és miből tud engedni azok közül a szokások és hagyományok közül, amit magával hozott? Ha úgy tetszik, nem csak a bőröndöket és a dobozokat kell kipakolnunk, hanem a belső táskánkat is, amit magunkkal hozunk otthonról. Egyeztetni kell! Ha ez nem történik meg, a pár között is egyre több lesz a konfliktus, és nem értik miért. A kérdés, hogy a házastársunkkal képesek vagyunk-e új, közös szokásokat kialakítani? A jó házasságnak ez az alapja. Kommunikálunk. Megbeszélünk mindent, és onnantól fogva tudjuk, hogy hol van a mi kerítésünk. Ami bennünket, a mi egységünket védi.  Felállításra kerülnek a közös határok. Ami erősíti a pár összetartozásának a tudatát: Mi, egy pár vagyunk! Ezek a mi határaink.

Ha ez megtörténik, akkor sokkal kevesebb konfliktussal kell szembenézniük anyós és após részéről, mint e nélkül. Ha én tiszteletben tartom a saját határainkat, akkor, ha úgy érzem, a szüleim megsértik, még mielőtt a házastársammal konfliktus alakulhatna ki közöttük, megelőzöm, tisztázom, megbeszélem, és így megelőzöm a konfliktus helyzetet. Nyilván mindenki a saját szüleivel tud a legjobban kommunikálni. Így mindig mindenki a saját szülei felé tisztázza az esetleges konfliktusokat!

De mi hiába állítjuk fel a „mi” kereteit, ezt a szüleinknek is valamilyen formában a tudtára kell hoznunk, mert maguktól nem tudhatják! Ezt bizony feléjük is kommunikálni kell. Tudniuk kell, hogy eddig és ne tovább. Különben akár akaratuk ellenére is megszegik a magánéleti határainkat, belegyalogolnak az intimszféránkba. Persze vannak kivételek, de általában tényleg a jó szándék vezérli őket, csak nem jól közelítenek a párhoz, és bizony gyakran lesz tolakodás, akadékoskodás, vagy erőszakoskodás a jó szándékból.

Majd a csatatéren találjuk magunkat:

Mert sajnos nem minden konfliktus a felszínen zajlik, hanem van, ami a felszín alatt. Sértődésre, sértődéssel válaszolunk. És a másik metakommunikációja árulja csak el, hogy valami nincs rendben. Csak érezteti! Talán ez a legrosszabb, és legnehezebb, de a leggyakoribb formája a konfliktusnak. „Persze! Nem akarok beleszólni! Azt csináltok, amit akartok!- hangzik a válasz az anyós részéről, de közben a metakommunikációjával egészen mást közvetít. Mert ami nincs kimondva, arra nem lehet válaszolni. Csak érezzük, érzetetjük. Az ilyen jellegű konfrontációkat pedig nehéz okosan indulatok nélkül kezelni, mert az érzelmek szintjén zajlanak. Így megmérgezik először az anyós-meny kapcsolatát, később a házasságot is aláássák, aminek végül válás a vége. De nem kell engedni, hogy idáig fajuljanak a dolgok!

Először is ismerjük fel a problémát. Jussunk el odáig, hogy kimondjuk először a házastársunknak: Van itt valami probléma! Tisztázzuk az érzéseinket!

Majd nézzünk szembe vele, együtt a házastársunkkal, beszéljük át, hogy mit érzünk. Fogalmazzuk meg, hogy mi bánt! Miben érezzük azt, hogy meg lettünk bántva, sértve. Amennyire lehet higgadtan kommunikáljunk, mert az érzelmi érintettség miatt ez egy nagyon érzékeny terület. Ne felejtsük el, a párunk édesanyjáról beszélünk éppen! Valamint a férfiak nem érzelmi síkon működnek. Így arra is számítani kell, hogy párunk nem fogja elsőre megérteni, mi bajunk is van tulajdonképpen.

Sose úgy kezdjük a konfliktushelyzet feltárását a párunk felé, hogy: A Te anyád! Kezdjük úgy: Én úgy érzem! Sajnos sok esetben a pár között is konfliktust generálnak a felszín alatt zajlódó ellentétek. Ez a pár kapcsolatát is megterheli, és sajnos nagyon sok vitát eredményez közöttük is, ami csak elmérgesíti az eredeti konfliktusban álló felek szembenállását. Nyilván a házastársunkkal való viták miatt is az anyósra haragszunk, aki közvetlenül nem tehet róla, annak ellenére, hogy közvetetten ő generálja a feszültséget. Valóban nem egy egyszerű helyzet ezt kibogozni, de nem lehetetlen!

Mi áll a felszín alatt zajló konfliktusok hátterében:

Ha az anyós, vagy após, nem képes elengedni a gyermeküket, elfogadni, hogy felnőtt önálló döntés meghozatalára képes személy

Ha nem tisztelik a fiatalokat! Emiatt feljogosítva érzik magukat arra, hogy belegyalogoljanak a magánszférájukba is

Ha túl erőteljes személyiség, aki mindig mindenkit irányítani akar

Ha nem képes önmagát újradefiniálni. Én vagyok az Anyja! Muszáj, hogy szüksége legyen rám, mert akkor velem mi lesz?

Ha a saját határait nem ismeri, nem tudja mások határát sem tiszteletben tartani

Ha nem elég érett személyiség, vagy valamilyen személyiségzavar áll a háttérben, esetleg alkoholizmus, társfüggőség

Mi a megoldás?

KOMMUNIKÁCIÓ!

Első lépésben, ahogy már fentebb említettem először a párunkkal kell megbeszélni, hogy mi is a baj. Nekünk kell újra egyetértésbe kerülnünk. Amíg a pár között nem rendeződik a kapcsolat, addig esélyük nincs arra, hogy véget vessenek ennek az anyós-konfliktusnak. Újra közös alapot kell találni a házastársaknak!

A férjnek minden esetben a felesége mellett kell állnia egy ilyen anyós –meny vitában. Először, a férjnek meg kell tudni érteni, mit érez a felesége, ami nem mindig egyszerű. De addig kell beszélgetni a fennálló helyzetről, amíg a férj megérti, majd eljutnak egy közös pontra, amit mindketten el tudnak fogadni. De érzésekkel sose vitatkozzunk! Engedjük meg a párunknak, hogy azt érezze, amit érez, és ne próbáljuk meggyőzni arról, hogy nem helyes. Fogadjuk el, most itt tart, ezek az érzések zajlanak benne. És együtt kell keresniük a megoldást.

Második lépésben le kell ülni, beszélni az anyóssal. Együtt, közösen. Mindig az a fél beszéljen, akinek az édesanyjáról van szó! Igen, nem egyszerű, de ha nem beszéltek vele, sosem fogja tudni, hogy valójában mi zajlódik bennetek. Valószínű nincsen tudatában, hogy a viselkedésével mit okoz.

Tisztázzuk a határainkat. Mondjuk el, hogy mi szeretnénk döntéseket hozni a saját életünkben. És szeretnénk, ha ezt tiszteletbe tartaná. Fejezzük ki hálánkat azért, hogy segíteni szeretne, de legyünk nagyon egyértelműek abban, hogy jelenleg nincsen szükségünk külső segítségre. És biztosítsuk arról, ha még is segítség kell, szólni fogunk, és köszönjük előre is hogy tudhatjuk, hogy számíthatunk rá.

Kerüljük a minősítést! Sose azt mondjuk, hogy te ilyen és ilyen vagy! Azt mondjuk, mi ezt érezzük, nekünk ez nem jó, mi ezen szeretnénk változtatni! Mindig Én közléseket használjunk, és ne Te közléseket!

Konkrétan fogalmazzunk, ne általánosan! Nevezzük meg a konkrét eseteket, mondjuk el, hogy nekem itt ez nagyon fájt, mert azt éreztetted velem, és lehet az is kiderül, az anyós nem éreztetett semmit, hanem a múltból hozott sérülés váltotta ki a reakciót!

Kérjünk, és ne követeljünk! A kényszerítés mindig éket ver két ember közé! Igen kérhetünk, és kérnünk is kell. Merjük megfogalmazni a vágyainkat.

Felhasznált irodalom:

Gary Chapman:Segítség, rokonok lettünk!

Keresd a blogot a Facebookon is!