Randiztam a férjemmel!
Ti szoktatok randizni a házastársatokkal? Még a házasságunk elején, bár nem így hívtuk, de nagyon sok programot beiktattunk az életünkbe. Mivel a férjem munkája miatt az ország keleti régiójába költöztünk, mindkettőnk számára teljesen ismeretlen volt az országnak e része, így szinte minden hétvégén mentünk valahova, ha lehetett több napra is.
Amikor kisfiunk megszületett, minden megváltozott. Már nem mozdulunk ki olyan gyakran. (Én egyre jobban bezárva érzem magam a négy fal közé.) Ha megyünk valahova, akkor a családjainkat látogatjuk meg, hogy láthassák az unokájukat, de ha mégis csak úgy kimozdulunk itthonról, a program szigorúan Noelhez igazodik, és természetesen mindenhova hármasban megyünk.
Az utóbbi időben többször megfogalmaztuk egymás felé: Hiányzol! Hiába töltünk sok időt együtt hármasban a gyermekünkkel, de a közös élmény, ami csak kettőnké, hiányzik. Így végiggondolva, talán már el is felejtek úgy gondolni magunkra, mint házaspár. Legtöbbször már csak úgy definiálom magunkat, hogy mi a gyermekünk szülei vagyunk, akiknek közös feladata a gyermek felnevelése. Ebben nagyon jól együttműködünk, de nem marad időnk ránk, hogy megéljük, hogy mi pedig egy pár is vagyunk. Házastársai egymásnak, akik még mindig szerelmesek egymásba! És igenis van helye a házasságban, igenis meg kell élni ezt is, különben lassan azt vesszük észre, hogy kiüresednek az érzelmek, és akkor meg van a veszélye a kapcsolat teljes kihűlésének. Szép lassan alattomosan bekövetkezik, ha nem figyelünk oda tudatosan arra, hogy ezt fenntartsuk!
A hétvégén meglátogatott bennünket anyukám. Annak ellenére, hogy Noel ritkán találkozik a mamival, kölcsönös köztük a szerelem. Úgyhogy adta magát az ötlet. Márpedig most mi randizni fogunk! Azért bebiztosítottam mindent, Dani választott a városban egy kávézót, anyut pedig megkértük, hogy a babával addig sétálgasson egyet a friss levegőn, a kávézó körül, Noel pedig hátha elalszik a babakocsiban, és akkor nem is vesz észre az egészből semmit. Az idő is kellemes volt, így a lelkiismeretfurdalásommal is hamar megküzdöttem, hogy magára hagyom a gyerekemet egy órára.
Lázasan készülődtünk ebéd után. Csinosan felöltöztünk, a legelragadóbb smink felkerült az arcomra, és annyira magával ragadott Danival bennünket annak az öröme, hogy kettesben tölthetünk egy órát, hogy majdnem otthon felejtettük anyut a babával együtt! Miután végül mindannyiunknak sikerült beülni a kocsiba, irányba vettük a várost a tervek szerint.
A kávézóban kipróbáltunk pár asztalt, mert mind körül másfajta ülő alkalmatosság volt, és miért ne, ha már egyszer itt vagyunk és megtehetjük, míg meg nem találtuk a számunkra legkényelmesebb kanapét, ahol a legkényelmesebben ülhettünk egymás mellett. Ráérősen végignéztük a kávékínálatot, és a bőség zavarától nem is tudtunk hirtelen választani. De most még ez a közös itallap böngészés is felemelő élményt nyújtott. Egyszerűen élveztük, hogy együtt vagyunk. Egymás mellett, mi ketten, kéz a kézben nyugodt körülmények között megihattunk egy egészen felemelő élményt nyújtó kávékülönlegességet! Kiszabadultunk a hétköznapok egyhangúságából, és lehetőségünk volt megélni egymás társaságát, a mindennapi gondok, megoldásra váró feladatok terhe nélkül. Ez a délután csak kettőnké volt, az egymás iránt érzett szeretetünkről szólt! Semmi másról csak arról, hogy mi ketten együtt vagyunk! Most már látom, sűrűbben kellene ilyen délutánt beiktatnunk!
Gyere, találkozzunk a Facebookon is!
Ezeket is olvasd el:
