Szeptember elsejével több száz kisgyerek kezdni meg az óvodás életet. Azoknak, akik nem bölcsődéből érkeznek, bizony először kell anyukájuk és a számukra ismerős felnőttek nélkül tölteni hosszabb időt. 

És, hogy mit éreznek a gyerekeink, amikor elválunk egymástól? Ranschburg Jenő veres jól össze foglalja ezt:

Ranschburg Jenő
Első nap az óvodában

Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik! 

Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába,
Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől…

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

És mit érzünk mi, édesanyák? 

Azt, hogy valami végérvényesen véget ért. A kicsi, magatehetetlen csecsemőnk óvodás korúvá cseperedett, és már nincsen szüksége ránk minden pillanatban. Még egy ölelésre, egy puszira visszaszalad, de már keresi a társakkal a kalpcsolatot, akikkel jó játszani. Akikkel már jobb játszani, mint anyával. Ez sok édesanyának fájdalmas felismerés. 

De ne felejtsétek: 

„Az elszakadás fájdalmas élmény, éppen ezért magától értetődő, hogy a gyerek az első napokban sír, otthon szeretne maradni, minden lehetséges eszközével tiltakozik az óvoda ellen…miközben ez már a "tegyél le” időszaka, amikor a gyerek kortársak közé vágyik, és szüleihez való kötődése már jóval gyengébb, mint kisgyermekkorban.” / Ranschburg /

És amit minden anyának tudatosítania kell magában az, hogy az elengedés folyamata elkezdődött. Miért olyan fontos ez? Mert mindannyian önálló felnőttet szeretnénk nevelni a gyermekeinkből, aki képes megállni az élet színpadán, és nem akarjuk, hogy harmincévesen is otthon, anya szoknyája mellett üljön, vagy hogy éppen mi legyünk azok, akik megnehezítjük a házasságát. Pedig hányan megteszik ezt szülőként! Miért? Mert nem voltak hajlandók a gyermekükkel kapcsolatban végigjárni az elengedés lépcsőfakait, és végül nem adják meg neki a szabadságot, hogy önálló élete lehessen. 

Bizony, ez mind itt kezdődik. Itt, az óvodai beszoktatás pillanatában. Az elengedésével. Minden életszkaszban egyre jobban el kell engednünk a kezüket, hogy majd önálló felnőttek lehessenek. 

És hazafelé menet az óvodából az anyáknak is szabad pityeregni! Az elengedési folyamat elkezdődött, és ez a világ rendje. El kell tudnunk engedni őket! És ez bizony fájdalmas felismerés! De mindenképpen szükséges!

Ha tetszett, ne felejtsd el megosztani! :)

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Kíváncsi vagy ki van a blog mögött, kövess az Eszti-téka Instagram oldalán!