Ismeritek a kortárs irodalmat? És az írókat? Eddig én sem ismertem, most kezdem felfedezni. 

Kamaszkoromban a versek szerelmese voltam. Na, nem feltétlenül az irodalom órán tanult versekre gondolok, bár középiskola harmadik évétől ott is voltak gyöngyszemek, amiket szívesen olvastam és tanultam.

Rengeteg szebbné szebb füzetem volt, amikbe zselés filcel írtam az általam gyűjtött idézeteket. Aztán ahogy a kamaszkorból kinőttem valahogy ezek is kikoptak az életemből. De a kis füzeteket még mindig őrzöm, néha ha a kezembe kerülnek egészen bele tudok feledkezni.

Anno pár vers az én kezeim közül is kikerült, bár ezeket leginkább az asztalfióknak írtam. Szerintem rajtam kívül soha senki nem olvasta őket. Sosem felejtem el, amikor ültem Pápán az állomáson és összeraktam egy-egy verset, amíg vártam a vonatra.

Most az a megtiszetltetés ért, hogy előolsasója lehetek egy most születő verses kötetnek. Örömmel tettem eleget a kérésnek. Ugyan is É. Tóth Judit Bőréhség című kötetéből, amiket eddig közzé tett az oldalán mindet élvezetel olvastam. Olyan ügyesen bánik a szavakkal, hogy érzem mindazt, amit a verseiben megfogalmaz. Ismerős érzéseket keltenek bennem. Megmozgatnak.

Íme pár gyöngyszem a kötetből:

szerelem a játszótéren

olcsó rágókat

vettünk gagyi tetkókért –

kopott gyerekkor

szívószálakból

és csőtésztából fűztünk

dizájnerékszert

egy bokor mögé

bújva megmutattad azt –

majd elszaladtál

örök hűséget

fogadtál a hintáknál

uzsonna előtt

de elsőként te

felejtetted el milyen

volt az első csók

a játszótéren

hagytál mint egy eldobott

régi játékot

de ma is ott van

a neved a füzetben

a házik mellett

az arcképed

valahogy úgy indult

hogy kinevetted

a félelmeimet

azt mondtad

túl komolyan veszem

a problémáimat

és hogy kényszeresen

definíciókat alkotok

minden apró gondolatról

a kényszeresség aztán

bosszantani kezdett

így szépen lassan elhatároltad magad

az érzelmi megnyilvánulásaimtól

így ahogy telt az idő

csöndbe borult minden együttlétünk

aztán egy napon

nevet adtam a magánynak

és arcot rajzoltam a szorongásnak

az arcképedre mintáztam

a félelmeim

lehetett volna

a lehetett volna

már rég elmúlt

és a jövő a jelenben

halvány ábrándként

lebegő délibáb

az unalomtól felforrt

poros út végén

tabula rasa

az üres lapokat

kényszeresen tele kell írni

élettel

Ha szívesen olvasnád tovább Judit verseit, akkor jegyezd elő a könyvet itt:

ELŐJEGYZÉS

Kövesd az írónőt a Facebook oldalán is. Kattints IDE!