Az, hogy ismerhetem Timit, és követhettem élete alakulását, sokat adott nekem is. Tudtam a nehézségeiről, és csodáltam, ahogy a hitébe kapaszkodva, minden nehézséggel dacolva marad mindig ugyanaz a vidám, szeretetteljes lány, akinek megismertem. Most ő mesél nekünk a nehézségeiről és örömeiről, hogyan nézett szembe az inzulinrezisztenciával, és végül hogyan lett egy meddő nőből örökanya!

Mesélnél arról az útról, amin végig kellett mennetek, amíg eljutottatok Fecóhoz?

Ma már nem ritka a fiatalabb vagy idősebb házaspárok meddőségi története, tehát – sajnos – azt kell mondanom, az utunk egy szokványos, rögös út. Szomorúsággal, veszteségekkel, néha egymásra/Istenre/másokra nézéssel, néha mindentől elfordulással. 2008-ban kötöttünk házasságot, de én csak 2010-re értem meg arra, hogy anya legyek, addig szélsőséges félelmek tartottak markukban, ami miatt nem mertem lépni, és engedelmesen azt mondani: ha Isten ad gyermeket, ad hozzá mindent. Akkor még nem tudtam, hogy az elhatározásom után is nagyon nehéz út következik, és 2016-ig nem is lesz gyermekünk.

Az inzulinrezisztenciádra hogyan derült fény? Ez teljes életmódváltozást hozott az életedben. Min kellett változtatnod pontosan?

A vetélést követő endometriózis-műtét után (2011 ősze) egy évig nem történt semmi. Körülöttem már mindenkit megműtöttek (sógornő, unokatesó, kolléganő, gyülekezeti tesónő), és egy éven belül teherbe is estek, csak én nem. Ezért folytattam a kivizsgálásokat, hallottam az IR-ről, hát gondoltam, elmegyek egy hárompontos terhelésre. A tüneteimre (hajhullás, csúnya bőr, fáradékonyság, hipózás – azaz, amikor lever a víz, mert leesett a vércukrod) rögtön lett magyarázat. Diétázni kezdtem, kaptam gyógyszert is. Végül elkezdtem futni. Én, aki 32 évig soha semmit sem sportoltam, beleszerettem a futásba! Azóta hat félmaraton, és egy 30 km-es verseny van a lábamban. Járok TRX-re, kettlebellre, és elképesztő erőt érzek magamban! Ellenállóbb lettem a betegségekkel szemben, átalakult a testem, és „persze” javultak a véreredmények is.Hogyan érett meg az örökbefogadás gondolata?

Érdekes, hogy ennek a döntésnek nem kellett megérnie, mert már a házasságunk elején terveztünk örökbe fogadni is. Azt tervezgettük, hogy két gyermeket szülünk, egyet pedig örökbe fogadunk.

Mennyi idő telt el, amíg végre nálatok csörrent meg a telefon, hogy van egy gyermek a számotokra?

Mindössze másfél évvel azután, hogy kézhez kaptuk a határozatot, hogy örökbe fogadhatunk, megérkezett hozzánk az akkor egyéves Fecó. Addigra már volt egy drámai visszakérésünk (vérszerinti anya meggondolta magát), és egy fájdalmas elutasításunk (A férjem, Dániel nem fogadta el a gyermek látható fogyatékosságát, és nemet mondott). Én végül már teljesen elcsüggedtem, és nem hittem, hogy valaha is kapunk gyermeket.

Készültetek már rá lélekben, de mégis váratlanul ért benneteket a lehetőség, hogy találkozhattok Fecóval?

A sok összetöretés után, már néha végleg lemondva a családi örömökről, végül egy ismerősöm (akit Fecó őrangyalának szoktam nevezni) jelezte, hogy megismert egy dédi mamát, aki a gyermekotthonban nevelkedő Fecónak keres szülőket, mielőtt még titkosan örökbe adják, és végképp elveszíti szem elől. Találkoztunk, és láthatóan örült nekünk, a ténynek, hogy esetleg a kisfiú, akit ő rendszeresen látogatott, hozzánk kerül. Bemutatott a kisfiam vérszerinti anyukájának is, aki aláírta a nyilatkozatot, és elengedte a gyermeket, akit a körülményei miatt amúgy sem tudott volna hazavinni és felnevelni.

Mennyi időbe telt, míg valóban elhittétek: „Szülők lettünk, és ő a mi fiunk!”? Milyen mérföldkövei voltak ennek az egymásra találásnak?

Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttuk a fotóját, majd átöleltük, tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk! A hivatalos eljárás még úgy is hosszú volt, hogy a „felek” egyértelmű akaratukat fejezték ki (a lemondásról/befogadásról). Soha ennyit nem szorongtam még egyhuzamban: két és fél hónapot, úgy, hogy a családunk semmit sem tudott, és úgy, hogy ebben benne volt a karácsony is! Amikor a papírokat aláírtuk, és elkezdődött a barátkozás a gyermekotthonban (naponta járhattunk be néhány órára játszani vele, etetni, altatni, hogy megszokjon minket), már minden olyan Napnál is világosabb volt! Aztán két hét barátkozás után Fecó kórházba került. Élete első évében ötször volt kórházban – egyedül. Ennél az utolsó rohamnál már minket hívtak. Bemehettünk hozzá. Ötvenöt órán át voltam vele, megtanultam fürdetni, lázat mérni, orrot szívni, etetni, altatni. Fáradtan, de magabiztosan tértünk haza (mert addigra megérkezett a kihelyező határozat). Egy hónapot töltöttem vele itthon, a négy fal között, nem csak azért mert beteg volt (és én is), hanem, hogy hozzászokhasson az új közeghez. Majd csak ezt követően láthatták rokonok, barátok, akik már azt mondták: nem egy nőhöz és egy gyermekhez jöttünk látogatni, mint ahogy képzeltük, hanem egy anyához és a kisfiához! Ebből tudtam meg, hogy amit érzek, az már mások számára is látható!A KalLavender & Co vállalkozás ötlet hogyan született meg?

-A férjemmel 2012-ben ültettünk először kertet. Akkor még nem éltünk a telken, nem volt meg a házunk. A levendula ültetvény évről évre nőtt, akkor már tervezgettük, hova tegyük, hogy a házból majd jól látszódjék. 2014 végén felépült a gerendaházunk, most a nappaliból gyönyörködhetünk a lila csodában. Még az elején neveztem el a kertet KalLavendernek, ami a nevünk (Kalla), és a levendula (lavender) összevonásából jött létre. Persze, ekkor még nem volt mögötte cégforma vagy gazdasági cél, csak a saját szórakoztatásunkra készítettem a facebook oldalt, ahol a kertről, és később az állatainkról is posztoltam (van két kutyánk, egy birkánk, két kecskénk, meg három gidánk). Amikor kiderült, hogy nem adhatom bölcsibe Fecót (nem is terveztem, de a pszichológus is azt tanácsolta, ne tegyem, a kötődés kialakulása miatt), elkezdtem tervezgeti, mit dolgozhatnék itthon. Annyira evidens volt a levendula! Vért verejtékezve létrehoztam a www.kallavender.hu webshopot, amit nap mint nap ápolgatok, fejlesztek.

Mit találunk a webáruházatokban?

Először mindenféle terméket akartam tartani a boltban. Aztán azon tűnődtem, inkább egyéni termékeket tudnék elképzelni. Amit magam eszelek ki, tervezek meg! Van egy levendulás sodrófám, a vajastésztába lehet pazar levendulás mintát nyomni vele (de mindenféle gyurmás dekoros dologra is jó lehet!). A levendulás tönkölypárna menstruációs fájdalmakat enyhít - kipróbáltam. A levendulás szakácskönyv egy fantasztikus nő munkája, csodaszép termék. Most lesz majd kétféle levendulás csokim, szeretnék még teát, forró csokit. Készül a saját tervezésű levendulás szappan és szappantartó, valamint a MEREK (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) által készített levendulás függődísz is fotózás alatt van, utána pedig megy a boltba!

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!