Csak egy négyszemközti beszélgetésnek indult, de egy olyan történet tárult fel előttem, amit, úgy éreztem, szívesen megosztanék veletek. Köszönettel tartozom a történet elmesélőjének, akitől engedélyt kaptam arra, hogy blogbejegyzés formájában megosszam Veletek! Az elmondottakon nem változtattam semmit, úgy osztom meg, ahogy kaptam. Zsepiket elő, nekem szükségem volt rájuk! 

2010 decemberében, amikor még normális pasi, pláne egy baba a kanyarban sem látszott, volt egy agyvérzésem. Akkor azt mondta a neurológus, hogy ha arra kerül a sor, csak császármetszéssel szülhetek. Ennyiben maradtunk, még egy kicsit örültem is, mert nagyon sok rémtörténetet hallottam a természetes szülésről.

Aztán eljött az idő, megismertem a most-már-férjemet, és megfogant a gyermekünk. Ahogy növekedett, egyre jobban készültünk az érkezésére. Tudtam, hogy “császáros” baba lesz, de aztán találtam egy nagyon jó szülésfelkészítőt, amit egy nagyon tapasztalt szülésznő tartott, és úgy mesélt a szülésről, nem is, inkább a baba születéséről, hogy úgy éreztem, én is ezt szeretném, mert biztos nagyon jó élmény lehet (nyilván nem gyaloggaloppnak, háromperces mutatványnak festette le, hanem az összes nehézséggel, és szépségével együtt). Nyilván tudtam már az elejétől, hogy nem lehet a korábbi betegségem miatt, de megpróbáltam az összes érintett orvost meggyőzni, de nem találtam egyet sem, aki engedte volna. Aztán a szülésre felkészítés után, egyik alkalommal a császármetszésről is mesélt a szülésznő. Annyira nem tűnt tragikusan vészesnek. Külön is odamentem hozzá, és beszélgettünk még erről. Ő is azt javasolta, hogy fogadjam el a dokiknak az álláspontját, minden rendben lesz így is.

Van még egy csavar a történetemben. Anyukám pszichiáter, és épp a kisfiam születése előtt mélyedt bele a magzati és születéskori traumák tanulmányozásába, és ebbe nyilván a császármetszés is beletartozik. Ő inkább a gyermekre való hatását vette figyelembe, de sokat beszélgettünk arról is, hogy nekem milyen érzés, hogy tervezett császárral fog születni a babám.

Az élet azonban úgy hozta, meg a kicsi manó úgy döntött, nem várja meg a tervezett időpontot, hanem korábban érkezik. Igazán boldog voltam, hogy legalább Ő döntötte el, mikor akar világra jönni!
Őszintén, hatalmas lelki küzdelem volt részemről, de kárpótolt, hogy a kisfiam önállósította magát, hogy este 10-kor toltak be a műtőbe, hogy az aneszteziológus rendre utasította a szülészorvost, hogy mutassa meg azonnal a babámat, hogy még ott feküdtem a műtőasztalon, de odahozták, és megsimogathattam, és a legjobban az, hogy élete első óráját együtt töltöttük már családként! 
Amikor már mindenki elment, és elvitték a kisfiamat is, egész éjjel remegtem, mint a nyárfalevél. Úgy emlékszem, semmit nem sikerült aludnom, alig vártam a reggelt! Aztán amikor felkerültem a csecsemős osztályra, és mellém tették, elmúlt minden bajom!

Decemberben született a kisbaba, nagyon sokáig fájt, és érzéketlen is volt a műtét helye, hege. Néha még most is érzem. De amikor kicsit elszontyolodom miatta, és ezt szóvá teszem, a férjem mindig megsimogatja a heget, és azt mondja: "Ez a legszebb seb a világon, hiszen ezen keresztül jött világra a fiunk!"
Azt hiszem, megfelelően fel lettem készítve, de nyilván mindenki máshogy éli meg. Talán az, hogy magamban a helyére tettem a dolgokat sokat segített, de kellett a külső támogatás, és az, hogy tudjak róla beszélni.

Kaptam én is hideget, meleget amiatt, hogy "császáros anyuka" vagyok, a legrosszabb talán az a mondat volt, hogy hiszen ezzel "kiszedik belőled a gyereket". Mindenkinek megvan az oka, miért úgy szül, születik, ahogy. Egy nem császáros szülés is lehet nagyon rossz élmény, és egy császármetszés is lehet nagyon jó élmény. A lényeg úgyis utána jön, hiszen hipp-hopp ott egy új élet, aki csak anyától függ elsősorban, és ez a gondoskodás változtat minket ANYÁVÁ.

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!