Most, miközben igyekszem feldolgozni a saját veszteségemet, eszembe jutottak azok a kis életek, akikért a munkám során mindent megtettem, hogy megmeneküljenek. 10 éven keresztül dolgoztam utcai szociális munkásként és addiktológiai konzultánsként drogos hajléktalanok között. Többekkel éppen akkor ismerkedtem meg, amikor babát vártak. Most az ő történeteiket osztom meg veletek.

Az első várandós kismama gyermeke, akivel annak idején legelőször találkoztam az utcán, ma már 11 éves. A szülők mindketten heroin függők voltak, egy fogalt házban (elhagyatott romos épület) ismertük meg őket. Az egyik heroinos srác vitt el hozzájuk minket a kollégámmal, hogy van egy pár, akiknek sürgősen segítség kellene. Amikor találkoztunk, akkor tudtuk meg, hogy nem is akármilyen segítségre van szükségük! Szembe találtuk magunkat a lehetetlennel! Ők ezt a babát meg akarják tartani! Fel akarják nevelni. Amikor megtudták, hogy babát várnak, felhagytak a heroinozással, szárazon jöttek le az anyagról (minden orvosi segítség, és gyógyszer nélkül, vállalva az elvonási tüneteket)! Már csak a cigi és a kávé maradt a szenvedélyük tárgya. Azt azonban mindannyian tudtuk, hogy a kórházból nem vihetik haza a babát, ha nem tudnak valami lakhatást felmutatni. Nem sok időnk maradt. Megmozgattunk minden követ, és végül a srác szüleitől esélyt kaptak. Éltek vele! A baba egészséges kisfiúként érkezett a világra. A szülei mai napig tiszták. Együtt vannak, és együtt nevelik kisfiukat immár 11 éve.

Persze nem minden történet volt ennyire egyszerű. A következő baba, akivel találkoztunk, csak azét élhetett még, mert az anyukája már bőven kicsúszott abból az időből, amíg abortuszra mehetett volna, mire egyáltalán szembesült azzal, hogy babát vár. A várandós anyuka egy alig 18 éves heroin függő lány volt, akinek csak kevés tiszta pillanata volt. Nem érdekelte, hogy árt a gyermekének. Semmilyen formában nem tudta elfogadni a baba létezését. Menekült a bódulatba a valóság elől. Sokszor az volt az érzésem, hogy kettőnk közül én vagyok, aki jobban akarja, hogy ez a baba éljen. Az anya életformája ellenére a kislány teljesen egészségesen érkezett. Azonban édesanyja sosem volt rá kíváncsi. Végigkísértem őket ezen az úton. Amikor a kislány megszületett, a kórházi szociális munkás felajánlotta, hogy megnézhetem a babát, ha szeretném. A kíváncsiságom győzött, bár tudtam, hogy egy heroin függő baba nem lesz szép látvány. Bár ne néztem volna meg! Elvonása volt… Azt a sírást, ha egyáltalán lehet ezt annak nevezni, sosem fogom elfelejteni. De még így is találtunk neki örökbefogadó szülőket! Nyílt örökbe fogadással a kórházból kikerülve egy szerető örökanya karjai várták.

De mindegyikőjük közül a legemlékezetesebb L.L. története volt. Anyukája 18 éves, heroin függő. Csökkentette az adagot, miután megtudta, hogy babát vár. Akkor már csak alkalomszerűen használt, hogy ne legyen nagyon rosszul. Majd sikerült teljesen leállnia a baba érkezése előtt. Szintén egy foglaltházban akadtunk vele össze, teljesen véletlenül. Gondozatlan terhes volt. Ránézésre eléggé a vége felé tartott a terhessége. Órákig beszélgettem vele, mire hajlandó volt eljönni velem egy kórházba, hogy megvizsgálja egy orvos. Egy kikötése volt: nem hagyhatom egyedül. A SOTE I. számú klinikáját hívtam, az ottani szociális munkással már volt pár közös esetünk, tőle kértem segítséget. A legfontosabb szempont az volt, hogy találjon nekünk egy humánus orvost, aki képes felülkerekedni az előítéletein, és képes úgy megvizsgálni, hogy közben nem kell a megalázó megjegyzéseit végighallgatnunk. Talált egyet! Kicsit kimért volt, de alapos, korrekt, és megtartotta magának a véleményét. Ebben az esetben ezt már nagyra értékeltem! Megtudtuk, hogy a baba teljesen egészséges és kisfiú. A terhesség pedig körülbelül a 38. hétben tart. A vizsgálat után abban maradtunk a lánnyal, hogy ha bármi baj van, hívjon. Még átbeszéltük a lehetőségeket, mi kell ahhoz, hogy megtartsa, és mi ahhoz, hogy örökbe adja a babát. Az idő sürgeti! Mert ha meg akarja tartani, akkor sürgősen meg kell oldani a lakhatásukat, különben elveszik tőle a babát.Másnap telefonált. „Elfolyt a magzatvíz! Ja, és igen, döntöttünk, megtartjuk! Ugye tudsz segíteni!” Annyit tudtam mondani, hogy azonnal hívjon mentőt, és hogy a többit majd megbeszéljük. Én tudtam, amit ő nem. Lehetetlen feladat elé állított! (Aki egy kicsit átlátja az ellátórendszer helyzetét, az tudja, hogy mindenhol kivétel nélkül váró lista van. Egy anyaotthonban, vagy családok átmeneti otthonában hónapokat kell várni egy helyre.) Elindultam én is a kórházba, a szociális munkás már várt. Közölte az elkerülhetetlent. El fogják tőle venni a babát. Anyukát kiengedik hamar, a baba marad, majd csecsemőotthonba kerül. Ha csak a szülés végéig nem tudunk felmutatni egy intézményt, ami fogadja őket! Naivan visszakérdeztem, mennyi ideig tart egy szülés átlagosan - én akkor még bőven előtte álltam, tehát fogalmam sem volt -, azaz mennyi időm maradt megoldani a megoldhatatlant? A válasz nem volt túl biztató. Leültem egy padra elővettem a telefonom, és elkezdtem benne keresni egy telefonszámot. Néztem a neveket és latolgattam a lehetőségeket, ki tudhat ebben a helyzetben segíteni… Megálltam egy számnál. Pont egy hete mentettem el egy otthon vezetőjének a számát, akik krízisben lévő gyereknek nyújtanak átmenetileg lakhatást. Tárcsáztam. Emlékezett rám. És szó szerint csoda történt! Az anyuka területileg illetékes volt, és ráadásul ismerték! Ő is lakott ott még gyerekként, onnan szökött el az utcára 16 évesen. Azóta nem hallottak felőle. Szívesen fogadták! Pont akkor ürült ki egy szobájuk! És a baba illetékessége alapján mehetett vele az anyukája is! A szociális munkást összekapcsoltam az intézményvezetővel, én pedig indultam a szülőszobára az anyuka után, hogy megkérdezzem, elfogadja-e ezt a kínálkozó lehetőséget? Ez számára is maga volt a csoda! Hiszen olyan emberek közé mehet, akik ismerik, akiket ő is ismer, és akik szeretik, és mindegy, mit tett, hazavárják! Elfogadta. Pár órával később egészséges kisfiúnak adott életet.

Ha tetszett, oszd meg barátaiddal! 

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!