Vihar előtti csendben ülünk. Nyakunkon megannyi változás. Napról napra egyre közelebb kerülünk hozzá, és nem tudom előre, mit hoz a vihar. Nekünk, felnőtteknek sem egyszerű! Felkészülünk, amire lehet, de pontosan tudjuk, hogy nem tudunk mindenre előre felkészülni. Én, aki szeretem kézben tartani a dolgokat, előre mindent eltervezni, kiszámíthatóvá tenni, itt ülök a két és fél évesemmel, és próbálom őt felkészíteni az életét felborító eseményekre, miközben próbáljuk feldolgozni a múltban történt traumát, amikor Noel azzal szembesült, hogy anyát elvitte a mentő! Közben készülünk a jövőre, hiszen egy-két héten belül megszületik a kistestvére, ami magában is elég nagy trauma egy ekkora gyereknek, és ha ez nem lenne elég sokk neki, rá egy hónapra költözünk! Magunk mögött hagyva az eddigi otthonát, és mindent, amit eddig ismert és biztonságot adott neki.

Kevesebb, mint egy év telt el azóta, hogy a mentő elvitt itthonról a kórházba, és egy azonnali életmentő műtétet hajtottak végre rajtam. Noel még nem volt két éves. Nem értett semmit. Senki nem mondott neki semmit, hiszen erre előre nem lehetett felkészülni. Nekem sem volt lehetőségem mondani neki semmit. Azóta többször próbáltam felidézni a pillanatot, de fogalmam sincs hol volt ő pontosan, amikor a mentősök begurították a hordágyat, ráfektettek, kitoltak a bejárati ajtón, beszálltak velem az autóba és elviharzott velem a mentő. Noelt, teljesen érthetően, nagyon megviselte, és talán a nehézén már túl vagyunk, de még sokszor előhozza, és sokat beszélgetünk róla a mai napig. Örülök, ha előhozza, mert akkor tudom, hogy hol tart a feldolgozásban. De úgy fáj a szívem érte, mert még mindig nincs túl ezen egészen.

Ahogy az értelme egyre jobban nyílt, én pedig haladtam előre a terhességemben, többször kellett menni a kórházba vérvételre, leleltért, és mindig együtt mentünk. Nem volt tudatos, de örülök, hogy így történt, mert akárhányszor megálltunk a kórház parkolójában, azonnal előtörtek belőle az emlékek. De jó volt látni, ahogy a kórház, mint a legfőbb RÉM, megszelídült a gondolatai között, főleg miután felfedezte a kórház területén a játszóteret!

Egy nap, vacsora közben, elkezdte elmesélni, hogy ő nagyon haragudott anyára, amikor elvitte a mentő. Ez volt az első olyan eset, amikor kifejezte az érzéseit ezzel az egész üggyel kapcsolatban. Fél évvel az eset után meg tudtuk beszélni, mi is történt, és ma azért van még anyukája, mert akkor a mentősök elvitték anyát a kórházba, ahol meggyógyították, és megmentették az életét. Benne is akkor kezdett ez igazán a helyére kerülni.

Sokáig félt, amikor egy szirénázó mentő elszáguldott a ház előtt, de ez után a beszélgetés után átfordult benne valami, és amikor meghallja a mentő hangját, szalad, hogy imádkozzunk a betegért, hogy meggyógyuljon. Azóta minden szirénázó mentőautót meghallva teszi össze a két kis kezét, és imádkozunk!

A történtek után tudtam, hogy most jó előre mindent át kell beszélni vele, hogy tudja, mi miért történik. És hogy lehetősége legyen a kérdéseit feltenni, mielőtt minden a feje tetejére áll az életében! Hiszen elkerülhetetlen a legnagyobb félelme, anya, újra kórházba megy.

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!