Határozott és egyértelmű volt, hogy elindult. A fájások félreérthetetlen intenzitással jelentkeztek. Elkezdtem mérni a köztük lévő időt. 7 perc. És újra és újra és újra. Nem maradt kétség. Ma megérkezik.

Már napok óta voltak jósló fájásaim. A nyári forróság már amúgy is minden erőmet kiszívta. Előző nap a védőnővel, és a nőgyógyászommal is konzultáltam: „Keményedik a hasam, és nem érzem a baba mozgását.” Szívhangot néztünk, NST-n voltunk. Mindenki mindent rendben talált. Este, mintha lett volna valami rendszer a fájásokban, haskeményedésben. De ahogy jött, úgy el is múlt. Aznap éjjel végre hosszú idő óta először kialudtam magam! Reggel csalódottan ébredtem. Ezek a fájások sem hozták ki a kényelmes pocakból.

Aznap kimondtam, amit talán magamnak is féltem beismerni. Már annyira elegem van ebből a terhességből, hogy félek, már a babát sem szeretem! Férjem bátorítóan mellém állt: „Nem a babát nem szereted, hanem a terhességet. Már nincs sok hátra! Kitartás!” Akkor még egyikünk sem tudta, hogy valóban nincs messze a vége!

Délután beleültem egy kád meleg vízbe. Mintha ezzel bármit is lehetne siettetni. De a folyamatos haskeményedésből már nagyon elég volt! Sikerült végre ellazulnom. Abbamaradt a haskeményedés, és a baba is aktív mocorgásba kezdett. Végre újra rendesen éreztem mozogni őt! Egy óra ücsörgés után kiszálltam a vízből. Ettől nem lettek erősebbek a fájások. Sőt még a haskeményedés is megszűnt. Végre! - lélegeztem fel.

Délután Noel, a nagy 2 és fél évesem felébredt. „Anya! Kérek cicit!” (Igen, még szopizik!) A szervezetemben így természetesen termelődő oxitocin aztán segített! Egyszer csak belém hasított valami váratlan, erős alhasi fájdalom! Felültem az ágyban. Mi volt ez? Előkaptam a telefonom, és elindítottam a fájásmérő applikációt. Jött a következő hasonlóan erős görcs. 7 perc… Majd jött a következő. Felkeltem Noel mellől. Kiabáltam a férjemnek: „Mit csinálsz?”Jött a válasz: „Olvasok!" „Át kellene szaladni a boltba, hogy legyen mit magammal vinni a kórházba, hogy szülés után tudjak mit enni.” Azonnal leszaladt! Amire visszaért a boltból, ami a közvetlen szomszédunkban van, már visítottam a fájdalomtól. Újabb kád meleg víz. És most nem maradt hatástalan. Erősödtek, bár már szerintem eddig is pont elég erősek voltak a fájások, és sűrűsödtek. Elvesztettem az önkontrollom, éreztem, hogy ki kell engednem a hangom, mert nagyon fáj!

„Mi történik az anyukámmal?” – kérdezte lent a földszinten Noel az apjától. Frappáns választ kapott. És ezzel Noel azonnal a segítségemre sietett, hogy „gondoskodjon rólam”. Közben elértünk telefonon mindenkit. Eljött az idő, indulni kell!

A várandósságom alatt sokszor gondoltam Noel születésére, arra a napra, azokra az élményekre. És közben tudatosult bennem, hogy mennyi mindenre nem emlékszem! De azt is tudtam, hogy mi nem volt jó nekem akkor, és mit szeretnék most, a második szülés ideje alatt másként. Folyamatosan próbáltam magamban tudatosítani, hogy ez a szülés egészen más lesz, ahogy a várandósság is egészen más volt! De mégis leragadtam az előző szülés-élményemnél, és azt akartam most mindenképpen korrigálni. Újra élni úgy, hogy kicserélem a nem jó dolgokat az általam elképzelt jókra. Utólag visszanézve a két szülés köszönőviszonyban sem volt egymással, de azért sikerült pár dolgot másként.

Míg Noellel egy hosszan tartó lassú vajúdás volt, ami szinte 12 órán át tartott, Doni mindent összeadva 4 óra alatt megérkezett! Igazából nem volt időm ráhangolódni arra, hogy szülök. Ezt kicsit sajnálom, de azért nem panaszkodom, hogy nem tartott tovább! Minden olyan gyorsan történt. Jólesett otthon vajúdni. Így még jobban irigylem azokat, akiknek megadatott az otthonszülés! Tapasztalataim miatt azonban egyáltalán nem siettem be a kórházba. Nehezen, de sikerült magam rászánni, hogy induljunk, mert tudtam Noelt még a kórházba menetel közben be kell adnunk a pótnagyszüleihez, akikkel előre egyeztettünk, hogy ők fognak vigyázni rá ez idő alatt rá. Szinte csak lassítottunk, és indultunk is tovább, mert addigra már annyira sűrűn jöttek a fájások!  Amire beértünk a kórházba, már 7 ujjnyira nyitva voltam! Azonnal értesítették az orvost és a szülésznőt. Amire ők beértek, én már a szülőszobán szenvedtem, és még a gáz sem használt, pedig szívtam rendesen! Noelnél hatékonyabb volt a gáz, bár szerintem nem voltak vele ennyire erősek a fájások. Vagy csak az idő mindent megszépít... Amire mindenki megérkezett már tolófájásaim voltak! Bár azt kértem, hogy most hadd legyen minden a lehető legtermészetesebb, a burokrepesztést én nem gondoltam megtagadni, így is elakadt a kis feje, amikor már félig kint volt! Na, ha valami fájt, akkor az a pár perc, amíg vártunk a következő fájásra, hogy a feje kint legyen! Sajnos kellett gátmetszés, hiába indultunk úgy neki, hogy ne legyen. De van az a pont, amikor az ember lánya mindenbe beleegyezik, csak hogy azonnal történjen valami, ami segít az elviselhetetlen fájdalmon! A következő fájás pedig meghozta a feloldozást! éreztem, ahogy átcsúszik rajtam, és megérkezik egyenesen a mellkasomra a kisfiam! Ez az érzés leírhatatlan csoda!

Talán pont, mert a bódító gáz nem hatott, így valóságosan átélhettem a szülés csodáját! Tényleg éreztem, ahogy megérkezik! Noelnél ezt már nem éreztem, annyira fáradt voltam, és annyira ki voltam ütve a gáztól. Csak arra emlékszem, hogy fáj, fáj, és egyszer csak elmúlik a fájdalom, és közlik, hogy megvan.

A második baba születésénél megélhettem, amit szerettem volna! Részt venni benne, dönteni, amikor döntést kellett hozni, mert megkérdeztek mindent, mielőtt cselekedtek volna: hogy beleegyezem-e a burokrepesztésbe, majd hogy beleegyezem-e a gátmetszésbe. Nem kötöttek be feleslegesen kanült. Nem kötöztek ki, mert nem szerettem volna, és az igazi csoda, hogy azonnal rám fektették Donit! Noel esetében az orvosomnak úgy kellett rászólni a csecsemősre: „Anya még nem is látta a babát!” Csak azután adták oda. Percekkel később. De Doni egyenesen a karjaimba érkezett, és a köldökzsinór is csak azután lett elvágva, amikor már nem pulzált tovább. A méhemből a karjaimba, és még a szervezetem táplálta! Egy vérkörön voltunk, amikor már szopizott. Egység és harmónia! Donival egy percig sem éreztem azt, hogy a születésével elszakították tőlem, hanem megélhettem, hogy megszületett a kisfiam! És aktív résztvevője lehettem a születésének, nem pedig passzív elszenvedője.

Kértük azt is, hogy amíg az őrzőben vagyok, hadd legyen velem. Így csak pár percre vitték el, amíg megfürdették, és felöltöztették. Most az is megadatott, hogy apa kezébe adták, nem pedig a rideg, hideg, zörgős kocsiba tették, és nem hagyták magára egyedül, mint anno Noelt, akit otthagytak 2 órára az idegenben és ismeretlenben. Apja meg sem foghatta, csak napokkal később, amikor VIP szobába kerültünk. Donit viszont Apa foghatta, ő hozhatta vissza hozzám, és velünk lehetett végig! Doni születésénél megélhettük a családunk egységét! Hogy szülők vagyunk, mi együtt, ennek az újonnan érkezett kicsi pici életnek a szülei! Együtt hagytuk el az őrzőt, én tolhattam ki magammal a szobánkba, és nem kellett könyörögni, és kérdezősködni, hol a gyerekem, és mikor hozzák már?! Nem egy vigasztalhatatlan, síró babát kaptam meg éjszakára, hanem egy békésen alvó kisbabával tölthettem az első közös éjszakát! Így mindketten tudtunk pihenni.  

Amiben sajnos nem történt ez idáig sem változás, az az, hogy az osztályra nem lehet bejönni a látogatóknak, hanem a frissen szült anyukának kell kimenni a folyosóra, és a babát csak meghatározott időben mutatják meg a látogatóknak, akit természetesen megérinteni sem szabad. Ezzel továbbra sem értek egyet, és ahogy csak lehet, lázadok ellene, mert a 2,5 évesem is az én gyerekem, aki nem érti még meg, hogy a kórház szabályzata miért választja el Anyától és az újszülött testvérétől, akit már úgy várt! Így a szobatársaimmal egyeztetve beloptam Noelt a szobánkba, hogy találkozhasson minél előbb a testvérével, és ölbe vehesse őt. Hiszem, hogy a köztük kialakult szeretet-kapcsolathoz ez nagyban hozzá járult!

Azonban köszönjük a Nyíregyházi kórháznak, hogy lehetőséget adott ahhoz, hogy kórházi körülmények között is megélhettem úgy a szülést, hogy megmaradt az önrendelkezési jogom! Nem a gyerekem ellenségeként kezeltek, hanem a gyerekem anyjaként! Köszönöm, hogy megélhettük az egységet, hogy apa nem csak bent lehetett, hanem megélhette, hogy megszületett a második fia, akit születése után kézbe vehetett, és senki nem tett semmilyen negatív megjegyzést azért, mert megérinti a saját gyermekét! Két év alatt sok mindenben változott a kórház, és a szülészet. Segítőkész emberekkel találkoztunk, a sürgősségi ambulancia munkatársaitól kezdve egészen az osztályon dolgozó nővérekig, még a csecsemősöket is beleértve!  Egy jól működő, egymás munkáját kiegészítő, segítő teammel találkoztam ezúttal. Köszönjük, hogy nyitottak a változásra, hogy emberségesebb, család-barátabb, és természetes szülés pártibbak lettek!

Hiszem, hogy ez a bánásmód járult hozzá ahhoz, hogy a szülést követő gyermekágyi hetek lelkileg is sokkal könnyebbek voltak, kevesebb szorongással teltek, ami a szoptatás minőségére is kihatott, és ezúttal úgy megy a kezdetektől, ahogy az a nagykönyvben meg van írva!

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Eszti-téka az Instagarmon!