Amikor Noelt vártam, elhittem, hogy ez egy átmeneti állapot. A minden mindegy időszak, amivel nem tudsz, és amivel nem is lehet mit kezdeni.

Elhittem, hogy a várandósság alatt természetes, hogy megszűnik a nőiesség. Így jó lesz bármilyen ruha, nem is kell rá költeni, hiszen úgyis csak ideiglenes minden. Elhittem, hogy jó a mások által levetett, szétkopott, használt kismama ruha, amikor úgyis csak ma jó, holnapra már bele sem férek. Elhittem ezt a hazugságot! Elhittem, hogy minek fodrászhoz járni, a lenőtt hajtő a várandós kinézet megfelelője. És szépen lassan, alattomosan leépültem, mint NŐ. Elvesztettem a nőiességemet, az önbizalmamat. Az anyává válás folyamatában elvesztettem önmagamat! A nőt, aki addig voltam. A vonzó, szép elegáns és ápolt nőt, azt, aki a férjemnek megtetszett.

Idő volt, amíg rájöttem. Idő, amíg beláttam. Idő, amíg megbarátkoztam újra önmagammal. Szülés után nem mindenki olyan szerencsés, hogy visszanyeri lánysága alatti alakját. Sajnos én sem tartozom ezek közé a szerencsésnek mondható hölgyek közé. Azonban sokkal könnyebb lett volna ezt fokozatosan megélni, minden nap elfogadni a változást, nem hallgatni a környezet hazugságára, mint egy nap arra ébredni, hogy a tükörből visszanéző idegent nem ismerem, nem tetszik, és nem szeretem!

Komoly gyászmunka volt elengedni a korábbi életem, kinézetem, ruhatáram, és azt a képet, ahogy éltem a saját emlékezetemben, de amivel minden nap szembesültem a tükör előtt, hogy már nincs többé! Nem volt könnyű megtalálni azt az új fazont, amiben az átalakult külsőmet szépnek látom. Elengedni egy stílust, és találni helyette egy újat, ami önazonos velem!

És ezek persze csak a külsőségek. Sokkal komolyabb belső úton haladtam keresztül, hiszen szingliből feleség lettem, és beteljesült a nőiességem lényege is, életet adtam egy gyermeknek. ANYA lettem! De közben sirattam a múlandó külsőt, mindazt, amit elvesztettem önmagamból.

Amikor megfogalmazódott bennem, hogy készen állok arra, hogy érkezzen a kistestvér, egy dologban biztos voltam. Nem vagyok hajlandó ismét belecsúszni az igénytelenségbe, amiben az ember lánya, bármennyire is küzd ellene, elveszíti önmagát. A belső tartását, az önbizalmát, a nőiességét. Nem voltam hajlandó még egyszer átélni és megélni ugyanezt! Végre újra rátaláltam önmagamra! Bármi túl nagy ár ahhoz, hogy ezt még egyszer elveszítsem!

Attól, mert valaki áldott állapotban van, nem kell igénytelenül kinéznie. Mert nem szűnök meg nőnek lenni, nem szűnök meg feleség lenni, aki továbbra is tetszeni akar a szerelmének! Úgyhogy eldöntöttem, soha többé kordbársony nadrág! Soha többé levetett, szétnyűtt, gusztustalan ruha, amit egyébként az életbe nem vennék fel! Így, amikor várandós vagyok, akkor sem kell ezeket hordanom. Igenis lehet új ruhát venni! Igenis lehet szépnek lenni! Szabad! Szabad továbbra is fodrászhoz járni, szabad kozmetikushoz menni, és szabad szépnek lenni!

És most, hogy újra várom a bennem formálódó kis életet, sikerült megtalálnom az egyensúlyt a belső nőiességem, a szépségem és a közben átalakuló testem között.

És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy még fényképezőgép lencséje elé is álltam! Mert erre még szükségem volt! Szükségem volt látni azt, amit ezek a kismama fotók visszatükröznek belőlem.

És szükségem volt arra, hogy meg legyen örökítve az az időszak az életemben, amikor fejlődött bennem egy élet! És látni, hogy most,ebben a 9 hónapon át tartó utazásban nem veszítettem el önmagamat! Mert mertem a környezet nyomására nemet mondani, és a saját belső szükségleteimet figyelembe véve megmaradni annak, aki vagyok!

Képek: Elekes Márti fotográfus

Szívesen olvasol még hasonló cikket tőlem? Íme: Anya lettem, de nő maradtam

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Eszti-téka az Instagarmon!