2020. máj 21.

Fénysugár a széthullott világ közepén

írta: syeszter
Fénysugár a széthullott világ közepén

 dark-4806840_640.jpg

Belépett a liftbe, és mielőtt megnyomta volna a gombot, egy elegáns hölgy és úr szállt be mellé a felvonóba.

- A tetőkerthez, legyen szíves! - mondta a nő.

Emily lélegzete is elakadt, hisz nem más volt az utitársa, mint Elisabeth Smith, a világhírű írónő. Az egyik nagy példaképe.

- Rendben - nyomta meg a gombot mosolyogva Emily -, én is oda tartok.

- Maga? - értetlenkedett a hölgy - Az egy zártkörű rendezvény. Ma van a gála és a díjkiosztó, ahol csak és kizárólag meghívott vendégek tartózkodhatnak.

Szúrós szemmel mérte végig utitársát, éreztetve, hogy semmi keresni valója nincsen ott .

- Engem is meghívtak - vette ki táskjából a meghívót Emily, hogy bizonyítsa, nem csak holmi betolakodó.

- Hát értem - rázta a fejét megbotránkozva Elisabeth - Egészen elképesztő, hogy már bárki kaphat meghívót egy ilyen eseményre. Tudja, kedvesem, mi írók vagyunk, én magam már nyolcvannégy könyvet írtam. Ez eddig egy zárt rendezvény volt.

- Értem, de én is írok – magyarázkodott a lány. - Igaz, még csak egy könyvem jelent meg, de a szerkesztőm úgy ítélte meg, hogy jól sikerült. Ezért küldte el a bizottságnak megmérettetésre. És emaitt kaptam a meghívót . 

Egyre jobban zavarban érezte magát.

- Valóban? - Elisabeth kíváncsian végig mérte a lányt - És milyen bestsellert írt?

- Még nem bestseller. - mondta szégyenkezve Emily, és lesütötte szemét, mert nem bírta tovább nézni a rá meredő megvető szempárt.

 - Ohh, de bájos! – gúnyolódott tovább a nő.

A lift csilingelve megállt, és kinyílt az ajtaja. A nő és a férfi köszönés nélkül léptek ki, és magára hagyták a megsemmisült Emilyt.

Nagy levegőt vett, és ő is kilépett a liftből. Körülnézett. Nem látta sehol Robertet, a szerkesztőjét. A kert tele volt emberekkel, akik a kis, kör alakú asztalok mellett koktélt és pezsgőt fogyasztottak. A pincérek fel-alá jártak különböző tálcákkal a vendégek között. Senkinek nem tűnt fel a fal mellett tébláboló lány.

Valójában ő sem érezte magát idevalónak. Rengeteg író, költő, szerkesztő, a legnagyobb kiadók képviselői voltak jelen, és a tetőterasz csak úgy hemzsegett a hírességektől.

Legszívesebben most rögtön sarkon fordult volna, hogy hazáig szaladjon. Az öltözéke sem volt épp alkalomhoz illő, hiába választotta ki a szekrémyéből a legelegánsabb ruhadarabot, a kosztümjét, amit még a diplomaosztójára kapott. Ez is csak a rangbéli különbséget hangsúlyozta a vendégek és önmaga között.

Nem értette, Robert miért ragaszkodott ahhoz, hogy ma ő is részt vegyen ezen a gálán. Amíg együtt dolgoztak, folyton bíztatta, hogy kiváló tehetsége van az íráshoz, és kimagaslóan jó könyvet írt, de az eladások végül mégsem ezt bizonyították.

Hiába bíztatta Robert, hogy ne adja fel, csak a megfelelő olvasó tábort kell megtalálnia, és higgyen magában. De ő már rég nem hitt.

Gyerekkorában mást se hallott, mint hogy nem elég jó, hogy ő az, aki biztos sosem viszi semmire. Hiába minden erőfeszítés, nem ment a tanulás, a végén pedig bélyeget kapott: SNI-s. "De legalább tudjuk, hogy nem hülye, csak problémás." - mondta az anyja mindig, amikor érdeklődtek felőle.

Mindenki kinevette, amikor írni kezdett. Először semmi mást nem akart, csak kiírni magából az évek alatt elszenvedett fájdalmat és megaláztatást. Szabadunli akart.

Hogy jövedelmét kiegészítse, egy irodalmi bárba járt felolvasni. A tulajnak mindegy volt, mit olvas, így saját írásait olvasta fel. Egyedül azok felolvasásában érzett magabiztosságot.

Egyik este Robert is ott ült a bárban, és megvárta a műszak végén. Tudni akarta, kinek a művét olvasta.

- Hát, ezt én írtam - vallotta be nagy nehezen Emily.

Ott, este rögtön szerződést ajánlott neki a férfi, hogy megszerkeszti és kiadja az írását.

- Higye el, Emily, ez értékes írás, ebben annyi érzelem, szín, és kreativitás van, hogy ezt másoknak is olvasnia kell! – halotta még mindig magában a férfi hangját.

De végül, hiába bízott benne Robert annyira, elmaradt a siker.

A teraszról elkezdték a széksorok felé terelni az embereket, Robert ebben a pillanatban érkezett meg.

 - Ohh, Emily, hát te miért álldogálsz itt? Gyere, nemsokára kezdődik a program. - karolt bele, és már húzta is magával a lányt a széksorok felé.

Hirtelen Elisabeth állta útjukat, tudomást sem véve Emilyről.

- De jó, hogy megtaláltalak, Robert, már kerestelek. Meg akartam veled beszélni, hogy amikor szokás szerint átveszem az első díjat, szeretném, ha felkísérnél a színpadra, és egy közös fénykép készülne rólunk az újság címlapjára.

- Hát persze - kacagott Robert - ahogy szeretnéd. Csak ne csalódj, ha idén mégsem te viszed haza az arany pálmát.

- Ohh, ne viccelj, kedvesem, már öt éve minden évben enyém a díj! És az utolsó kötetem egy héttel a kiadást követően már a besseller listák élén volt. Egyszerűen imádta a közönség! - majd sarkon fordult, és elindult a széke felé.

- Gyere, erre van a mi helyünk. - fordult vissza Robert Emilyhez.

A házigazda már a színpadon állt, és megkezdte köszöntő beszédét.

Emily feszültsége kezdett oldódni. Robert jelenléte és nyugodtsága jó hatással volt felborzolt idegeire.

- De nem húzom tovább az időt - mondta a nő a színpadon, és egy borítékot tartott a kezében jó magasan, hogy mindenki jól láthassa. - Az idei év harmadik helyezettje, nem más, mint Amelia Brown: Sose bánd, hogy szerettél című regényével.

Mindenki tapsolt, míg a nő felsétált a színpadra és átvette a díját.

- A második helyezett ebben az évben: Elisabeth Smith Az utolsó szerető című művével. Újabb csodálatos könyvet alkottál vele! - adta át a díjat Elisabethnek.

Elisabeth leplezve csalódottságát, méltóságteljes arckifejezéssel, és merev testartással állt a színpadon, miközben megköszönte a díjat, aztán amilyen gyorsan lehetett, elhagyta a színpadot.

Emily kihúzta magát, hogy jobban lássa a nőt. Némi elégtételt érzett, hogy mégsem ő lett a nagy díj győztese. A kíváncsisága úrrá lett rajta. Ki lehet, aki megelőzte a nagy Írónőt?

Hölgyeim és Uraim, hadd meséljek önöknek egy kicsit az első helyezettünkről. Ő egy első kötetes fiatal írónő. Amikor elolvastuk a hozzánk érkező kötetét, mind az öten a zsűriből egyértelműen őt választottuk a dobogó felső fokára. Annyi érzelem, szín és élet van a művében, olyan szépen játszik a szavakkal, hogy már igazi művészet! Magával ragad, felemel, és az olvasó átérzi mindazt, amit íróként belesző a szereplői életébe. Köszöntsék nagy tapssal Emily Wilsont és díjnyertes regényét, melynek címe: Fénysugár a széthullott világ közepén.

A döbbent Emilyt Robert segítette fel a székéről.

- Menj! - súgta neki határozottan.

A közönség tapsolt, Emily pedig elindult a színpad felé. Koncentrálnia kellett, hogy képes legyen megtenni ezt a pár lépéses utat. A színpadon a kezébe adtak egy hatalmas rózsacsokrot és egy arany pálma szobrot. Már a színpadon állók is tapsolták. Ő pedig ott állt a kis semmit érő kosztümében a színpadon, a rengeteg előkelő ember előtt. Ő, a lány, aki mást sem hallott egész életében, csak azt, hogy nem elég jó semmire. Könnyei eleredtek, és amikor elé tették a mikrofont, hogy beszédet mondjon, alig volt képes megszólalni.

- Köszönöm! - suttogta meghatottan könnyein át - Köszönöm, hogy Önök szerint érdemes volt papírra vetni a gondolataimat. Én …- elakadt a hangja, és a sírástól nem jött ki több hang a torkán.

Pillanatnyi zavar támadt a színpadon, a konferáló hölgy kérdőn nézett a szervezőkre, hogyan oldja meg a helyzetet. Ekkor a nézőtéren valaki elkezdett állva tapsolni. Emily legnagyobb meglepetésére Elisabeth volt az. A közönség pedig egy emberként követte Elisabeth példáját. Egymás után álltak fel a székükről, és őt tapsolták.

Robert lépett mellé, átölelte a vállát, és átvette a szót

- Amikor először találkoztam Emily írásával, tudtam, hogy a legnagyobbak között van a helye! - mondta széles mosollyal. - Ha szeretnétek hazavinni magatokkal egy példányt a könyvéből, az este folyamán megvásárolható, és természetesen, az írónő áll mindenki rendelkezésére és dedikálja azokat.

 

Emily legnagyobb meglepetésére sorban álltak a könyvéért, és egyiket dedikálta a másik után. Már fel sem nézett, csak kérdezte, mit írjon bele, és írta, hogy hadd haladjon a sor.

- Azt írja, kérem, az írónőtöl, akitől alázatot tanultam.

Emily felnézett, és ott állt vele szemben Elisabeth, a nő, akire mindig hasonlítani akart, amikor könyvet írt.

 

Ha tetszett, ne felejtsd el megosztani! :)

Írta: Dobóné Somogyi Eszter az Eszti-téka tulajdonosa

A novellát szerzői jog védi! 

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Kíváncsi vagy ki van a blog mögött, kövess az Eszti-téka Instagram oldalán!

Szólj hozzá

novella Eszti-téka